dunduska

Már meg sem tudom mondani, hogy mikor próbálkoztunk utoljára a babakocsival. Mindenesetre nem mostanában az biztos. Itt a szép idő, Brigi már próbálkozik az önálló közlekedéssel, és én úgy döntöttem, továbbra sincs szükségünk a babakocsira a napi sétához. Szerencsére néhány percnyire tőlünk van egy szép füves-fás park, ahol sokan heverésznek a fűben a szépséges napsütésben, és mi is ezt tesszük mostanában. Vagyis séta van séta nélkül. Fogok egy nagy tatyót, bele dobálok minden szükségeset, itókát, rágcsálnivalót, labdát, napozógyékényt, stb. Brigit a csípőmre ültetem babaerszényben és már megyünk is. Letáborozunk a park közepén lévő nagy tisztáson és kezdődhet a játék. Bár Brigi egyelőre leginkább csücsül mellettem és nézegeti a képeskönyvét vagy a többi embert, akik éppen labdáznak vagy tollasoznak vagy csak heverésznek. És persze sajátos űrnyelven kommentálja az eseményeket. Az első néhány alkalommal, amikor így lementünk, teljesen be volt rezelve a fűtől. Úgy ült a gyékényen, mint egy kis hajótörött a tengeren egy tutajon. Nagyon vicces volt. Még most is csak akkor mászkál a füvön négykézláb, ha nagyon muszáj. Azért persze már felfedezte, sőt meg is ízlelte közelebbről bolygónk felszínét borító élő és élettelen világot. Aztán mikor már megunta az ücsörgést, akkor feláll és fogja a kezemet, hogy akkor menjünk. És ilyenkor céltalanul kószálunk a gyékényszigetünk körül néhány kört, aztán megint megpihenünk. Aztán jöhet egy szopizás, aztán egy kis kölesgolyó, keksz, aztán még néhány kör... Szóval így telnek a mi kis séta nélküli sétáink mostanában.